Lelkem darabkája

- Uruha, miért sírsz? – simít végig karomon Aoi, én halkan megrázom a fejem és csak meredek ki az ablakon. Nézem, ahogy az ég is sír. Nem szokott ilyen időjárás lenni. Mióta összevesztünk csak sírni vagyok képes, és az időjárás tükörképe a hangulatomnak. A torkomban a mardosó érzés, nem tudtam dönteni, hogy melyik a jobb.. Nem becsül meg, és folyton folyvást viseljem el a bántásait, vagy örökre véget vessek a kapcsolatnak. Talán egy harmadik lehetőséget választanék, ne lennék ennyire kötődő. Én, ha egyszer bizalmat adok valakinek, és barátként tekintek rá, akkor a szívem egy kis darabkáját neki ajándékozom örökre. De ha ez a barátság a visszájára fordul, a szívemben maradt lyuk egyre csak mardos, és nagyon nehéz kitölteni. Ennek az embernek meg az egész szívemet oda adtam, és két kezemen sem tudom megszámolni hányszor adtam neki új esélyt az életemben. Tényleg úgy gondoltam, hogy ő a tökéletes ember az életemben, egy dolgon nevettünk, egy volt az ízlésünk, ugyan az az érdeklődési kör.. Éreztem, hogy teljesen hozzá vagyok láncolva, és nem zavart. Örültem neki hogy van egy ilyen személy az életemben, bár most nem így gondolom. Próbálom a gombócot lenyelni, ami már szinte megfojtott, de csak ismételten könnyfátyol fedi el látóterem és ajkaim keservesen görbülnek lefelé. Nem érzem magam szánalmasnak, az érzelmek mindenkit behatárolnak.. én meg kicsit sokkal érzékenyebbe sikerültem. Intelligensnek gondolom magam, mégsem tudom ép ésszel megérteni, hogy egy ember hogy nem tudja a másikat megbecsülni, azt főképp nem, hogy miért nem becsüli meg azt a láthatatlan, de könnyen elszakadó cérnát, ami a barátság.

Gondolatmenetemből a vízcseppek egyenetlen kopogása térít ki. Felhajtom fejem, hogy megnézzem hálóm tetőablakát ahonnan a zaj jön és egy kósza könnycsepp megint utat talált arcomon. Azonnal letörlöm, nem akarok még több látható fájdalmat mutatni a világnak, csendben szenvedek, így mindenkinek jobb. Egy álarcot felfestek az arcomra, ami szilárdan mutatja, hogy minden rendben. Nem szeretném, ha még jobban aggódnának értem azok, akik szívből szeretnek engem. Ez a maszk elég kemény, hogy ne roppanjon össze, nem úgy, mint a lelkem.

Csizmám kis sarka a nyirkos, és sötét folyosón hangosan kopog, erősen visszhangozva. Megállok a félig levert postaládáknál, ismételten csak a halk csepegés töri meg a néma csendet. Megint elkezd szorítani a torkomnál a fájdalom, és sietősebbre véve lépteim húzom magam felé az öreg, rozsdás fémkaput. Mintha ordítana a fájdalomtól hangja, hiányzik neki az olajozás, hogy újra régi fényében tündököljön. Ormótlanul becsapódik mögöttem, én meg egy szál pólóban lassan lépkedem, amerre a lábam visz. Egyre több kis emlék villant be, ahogy sétálok a zuhogó esőben. Mint ezernyi apró tű okozta fájdalom, nyilall a lelkembe, de legalább az esőtől nem látszik könnyes arcom.

Egy kis Koi halakkal teli tavacskához érkeztem el, cseresznyefákkal körülvéve. A rózsaszín szirmok kecsesen hullottak még ebben a zuhogó esőben is a tó zaklatott felszínére. Tavasz van, minden újjászületik. Én is próbálom elengedni a leláncoló vörös fonalakat eltépni, mert csak magamnak okozok szenvedést.. Fel kéne nyitnom a szemem, hogy én most azokat ugyan úgy bántom, akiknek én raboltam el a szívük nagyobb részét. Az ég kezdett kitisztulni, az eső is alábbhagyott. Kezdett minden megnyugodni, ahogy én is magamra erőltettem a higgadtságot.

Nyakamhoz emelem kezem, kitapintom a fél szív alakú kis nyakláncot, aminek a másik fele már rég nem lóg az ő nyakában.. Imádtam ezt az ékszert, színes.. és jelképezte mennyire szeretem őt. Erős rántással az ezüst szemeknek véget vetettem és kezemben tartottam az ékszert. A tó szélére álltam, majd határozott mozdulattal nyitottam ki markom és nyelte el a tavacska.

Remélem, Chibi boldog leszel nélkülem is az életedben. Én szívem-lelkem kitettem a barátságért, de ez sajnos nem egy emberes dolog. A szívem nagy darabkáját, amit elraboltál, pótolja más, aki tényleg szeret, és nem használ ki. Örökké hiányozni fogsz a lelkemnek, de tudatomat lefoglalják azok, felsegítenek a földről, ahova te löktél el.

- Büszke vagyok rád. – ölel át hátulról Aoi, én meg eltolom magamtól, hogy megfordulhassak, és teljes szívemmel ölelem őt, aki kitöltötte az űrt.

~

Sokan mondják, hogy az érzékeny, művész lelkek valamilyen módon kifejezik fájdalmukat, így segítenek lelkükön. Nekem az írás ilyen.