Elfelejtett dal

visszahoz egy régi perc

megidéz egy fénykép

míg csak élnem kell

sose lesz másképp

ugyanaz a fájdalom

ugyanaz az érzés

az a búcsú szó

amivel elmész

nem számít

hogy hány év messzeség

az a perc ma sem múlt el még

teli voltunk élettel

szabad volt a szívünk

és én úgy hittem

sose kell félnünk

hova lett a boldogság

hova a sok álom

és ami nincsen már

miért kell

hogy fájjon

nem számít, hogy

hány év messzeség

az a perc ma sem múlt el még

itt az éjjel

és te nem vagy már velem

hogy fogd a két kezem

úgy mint régen

és ha hívlak

tudom senki nem felel

csak egy elfelejtett dal

sír a szélben

visszahoz egy régi perc

megidéz egy fénykép

amíg csak élnem kell

sose lesz másképp

nem számít

hogy hány év messzeség

az a perc ma sem múlt el még

itt az éjjel

és te nem vagy már velem

hogy fogd a két kezem

úgy mint régen

és ha hívlak

tudom senki nem felel

csak egy elfelejtett dal

sír a szélben

hány év múlt el

és még mennyi kell ahhoz

hogy újra kezdjem el

itt az éjjel

és te nem vagy már velem

hogy fogd a két kezem

úgy mint régen

és ha hívlak

tudom senki nem felel

csak egy elfelejtett dal

sír a szélben

Annyira megfogott ez a dal.. annyira elgondolkoztat. Mostanában ilyen napokat élek, merengek minden szabad pillanatomban a múlton, hogy mennyire szép pillanatokat éltem meg eddig, annak ellenére hogy még csak 16 éves vagyok. A rossz pillanatok valahogy az idő múlásával elfelejtődtek, képes az ember újabb esélyeket adni a másiknak. Egyrészt vágyik a régi dolgokra, de élvezi az újat. Én legalábbis így vagyok. Hiányzik a "régi" társaság, de szeretek Tomiékkal is lenni, mert iszonyat jó velük is. Teljesen szétesett az ami régen volt, és aki nem lépett tovább az talán most csendesen sír hogy mi történt, hogy ez lett. De tudunk segíteni, hisz egy egy kedves szó, és máris felidéződik a másikban a boldog pillanatok halmaza. De nem várhatjuk el hogy ismét minden a régi legyen. És ez így van jól. Ne felejtsük el azokat, akikkel egy fél éve sülve-főve együtt voltunk, de adjunk teret az új ismeretségeknek is.

Tudom most ezer meg egy ember támadhat engem hogy mit képzelek, meg satöbbi, igen ez az én személyes véleményem, nem tudom még hányszor kell elmondanom, mindenkinek van egy saját személyes véleménye, és én nem hiszem hogy bajt csinálok azzal hogyha a blogomban közzéteszem a gondolataim.

A minap befejeztem egy fanficet, lényegtelen hogy kikről szólt, inkább a belső mondanivalója.. Nem sok íráson tudok igazán sírni, de ez a fic annyira meghatott hogy fél óráig nem tudtam mást csinálni mint összegubózva sírni. Ezzel csak annyit szeretnék mondani, hogy aki tudja hogy fontos számomra, annak elszeretném mondani:

Szeretlek.

Koi~